HELYTÖRTÉNETI KARCOLATOK

HELYTÖRTÉNETI KARCOLATOK

145 ÉVE ÖNÁLLÓ TÖRVÉNYHATÓSÁGI JOGÚ VÁROS HÓDMEZŐVÁSÁRHELY
-HELYTÖRTÉNETI KARCOLATOK-

A hétköznapi ember napjainkban  már kevésbé érti meg – még a „torony alatt” járva is -, hogy mit is jelent az „önálló törvényhatósági jogú város” kifejezés. Sokak számára ma már csak kiüresedett fogalmak ezek, pedig 145 évvel ezelőtt ennek elnyerése volt az ősök számára a legfontosabb cél.

A törvényhatósági jog elnyerésének előfeltétele a földesúri szolgáltatások örökös megváltása volt. A hódmezővásárhelyiek tehát csak 37 évvel a szentesiek után váltották meg városuk területét, valamint önmagukat a jobbágysorból. A minta azonban kétségtelenül Szentes példája, az ő példaképük pedig Nyíregyháza örökváltsága volt. Szentes közössége példát mutatott Csongrád vármegye összes településének, hogyan lehet boldogulni a földesúri joghatóságtól függetlenül. Ez a példa a vármegye összes településére inspirálóan hatott, hiszen Szentesen, ha viszonylag lassan is, de kezdett kiépülni egy modern város külső arculata. Látták tehát a vásárhelyiek, hogy érdemes végigvinni az örökváltsági tárgyalásokat. Az örökváltsági tárgyalások végére már maga nagykárolyi gróf Károlyi György sem akarta tovább húzni az örökváltsági árak emelésével a dolgot. Több évtizedes néma közdelem ért ezzel véget, noha már 1848 előtt közvetlenül is lehetőség nyílt volna a békés megegyezésre a Károlyi grófi testvérek és a város között. Akkor azonban néhányan fellázították a jobbágyokat, így a földesurak elálltak a szerződés megkötésétől. Amekkora nagy felbuzdulást keltett az emberekben az önálló törvényhatósági jog első elnyerése 1848-ban, akkora csalódást jelentett 1849 végén annak császári elvétele, mert így a lakosság újra jobbágysorba, és Csongrád vármegye alá tagozódott be. A város másodjára 1861-ben vívta ki újra az önálló törvényhatósági jogot, viszont népszavazás útján önmaguktól adták vissza a rendezett tanácsú státust. Az önálló törvényhatósági jogú városi státus harmadik elnyerésére 1873-ban került sor. A különbség a rendezett tanácsú városi cím és annak elvétele közt mindig érezhető volt. Míg önálló törvényhatósági jogú városi státusban a város saját maga bíráskodhatott a polgárok ügyeiben, addig ennek elvétele után ezek újra a földesúr bíráskodása alá tartoztak. Továbbá míg a rendezett városi státusban független jelöltek közül választhatták meg  a polgárok a polgármestert, addig a rendezett tanácsú cím hiányában a földesúr uradalmi ispánja által állított két jelölt közül került ki a főbíró. Kétségtelen tény, hogy a Károlyi grófok alatt is fejlődött bizonyos mértékben Hódmezővásárhely, de az önállóság elnyerése után a fejlődés már csak a polgárok szorgalmán múlt.

A törvényhatósági jog megszerzése azonban megosztotta a lakosságot. Ugyancsak 1873-ban a vármegye székhelyét Szegvárról Szegedre akarták elmozdítani – csakhogy ez ellen városunk és Szentes is óvást emelt, és mindkét város polgárai meg akarták szerezni a vármegyei székhelyi címet. Mivel Szeged szabad királyi városi státusú volt, ezért ott, úgymond „a király földjén”, nem lehetett törvényileg a nemesi vármegye késői utódának székhelye. Világos volt ugyanakkor az is, hogy ha Hódmezővásárhely meg akarja szerezni az önálló törvényhatósági jogot, akkor azzal egyúttal elveszíti a reményt, hogy Csongrád vármegye új székhelye lehessen, mivel a törvény azt is kimondta, hogy a vármegye székhelye nem lehet a vármegyén kívül. Vásárhely ezzel kivált volna a vármegyéből. Többségbe kerültek azonban azok, akik az önálló törvényhatósági jog megszerzését helyezték előtérbe, így a város lemondott a vármegyeszékhelyért való harcról. Ezzel úgymond „biztosra mentek a bizonytalan ellenében”, vagyis a biztos önállóságot, függetlenséget választották a bizonytalan odaítélésű vármegyei székhellyel szemben. A történelem érdekessége, hogy a modern Csongrád megye első székhelye 1950-től mégis Hódmezővásárhely lett.

Az önálló törvényhatósági cím birtokában a város teljes területével és szervezetével együtt kiszakadt a vármegyei közigazgatási rendszer alól. 1873-1950 között Hódmezővásárhely közigazgatásilag nem tartozott Csongrád vármegye területéhez, nem voltak érvényesek rá nézve a vármegye rendeletei. Ehelyett 1873. május 23-án Dáni Ferenc személyében saját főispánt kapott a város, aki egyúttal Szeged, Arad és Kecskemét város főispánja is volt. Ő és hivatali utódai a kormányok „szemei és fülei voltak.” A főispánok személyei a kormányok pártszínei szerint váltakoztak kinevezésükben. 1873. június 15-én elmondott beszédének kérése a mai vásárhelyiekhez is szól: „Csak annyit kérek Önöktől, hogy jellemes, képesített, és munkás férfiakat állítsanak a város élére, olyan független férfiakat, kik a pártszenvedély nyomásától menten, a város ügyeinek igaz és hű letéteményesei lesznek.”

A 24 főispán közül azonban mégsem ő a maga 8 hivatali évével (1873-1880), hanem nagykállói Kállay Albert töltötte be a leghosszabb ideig, vagyis 11 évig (1887-1898) a hivatalát. Kállay Albert egyébként Szeged és Szabadka szabad királyi városok főispánja is volt egyszerre. Ebben azonban mégsem ő volt a rekorder, hanem dezseri Cicatricis Lajos, aki nemcsak városunk, hanem Szeged szabad királyi város, továbbá Csongrád vármegye főispánja is volt egyszerre a maga 7 hivatali évével (1910-1917). Ezt a hivatalhalmozást már csak a „kommunista főispán”, a helyi születésű Karácsonyi Ferenc tudta „behozni” 5 év alatt (1945-1950), aki szintén városunk, valamint Szeged szabad királyi város és Csongrád vármegye főispánja is volt egyszerre. A hódmezővásárhelyi városi főispánok hivatalhalmozásai azonban sohasem váltak a város kárára, hanem inkább előnyére, mert társadalmi kapcsolataikkal sikerült mozgósítaniuk az állami támogatásokat a város érdekében. Általánosságban mindegyik városi főispánról elmondható, hogy a lehető legtöbbet tették meg a városi nyomor enyhítése, az egészségügyi helyzet javítása, és a munkalehetőségek növelése terén. Például nagykászonyi Kászonyi Richárd főispán (1938-1939) attól sem riadt vissza, hogy Kenyereháton és Mártélyon személyesen is rendszeresen látogatásokat tegyen a mélyszegénységben élőknél, mert amint mondta: „Nem az akták, hanem az élet főispánja akarok lenni, azért keresem fel a népet saját otthonaiban, hogy saját szemeimmel győződjek meg bajairól, nélkülözéseiről, óhajairól, hogy amit tudok, orvosoljam is.”

Városunk 12 polgármestere közül a leghosszabb ideig, 20 évig volt hivatalában a református felekezethez tartozó Juhász Mihály polgármester 1898-1918-ig. Magától értetődő volt, hogy két évtized alatt ő tett a legtöbbet a város fejlődéséért liberális városvezetésével: közvilágítás kiépítése 1899-ben, Úri Kaszinó építése 1900-ban, domonkos apácák zárdaépítése 1903-ban, Kossuth Lajos szobrának leleplezése 1903-ban, 46 családi munkásház felépítése 1903-ban, népkerti Vigadó felépítése 1904-ben, Fekete Sas Szálloda építése 1905-ben, Nagytakarék (Bankpalota) építése 1906-ban, 11 tanyasi iskola újjáépítése és számuk 32-re történő kiegészítése, 1909-ben 4 óvoda építése, 1908-ban általános kórház építése, szemkórház felépítése, 1908-ra 43 utca téglaburkolattal történő ellátása, csatornahálózat kiépítése 1909-ben, új közvágóhíd létesítése 1910-ben, közkönyvtár létesítése, Néprajzi Múzeum alapítása, Koncz palota építése 1910-ben, szegedi műút kiépítése 8,7 kilométeren, a makói és a kutasi út kiépítése 1910-ben, csirkepiac burkolása 1913-ban, 100 családi munkásház felépítése 1913-ban, 23 utca burkolása 1913-ban. Mindennek a sok fejlesztésnek három alapja volt: 1. szigorúan takarékos költségvetés, 2. kölcsönök felvétele, 3. a közgyűlés tagjainak és a polgármesternek fejlesztésekre nyitott gondolkodása. Maga Juhász Mihály is így vallott erről: „Azt tartom, hogy a megállás visszafejlődést jelent, de határozottan óhajtom azt, hogy a fejlesztés a város erejével összhangzatos s a polgárság teherbíró képességével arányban álló legyen.” Ebben a mondatban benne van 20 év fejlesztéseinek, közgondolkodásának összessége. Fontos volna, hogy mai városvezetőink is ezt tartsák szemük előtt a közügyek intézésében…

Elődje sem adta alább a tervek megvalósításában. A szintén református felekezethez tartozó Baksa Lajos 6 évig, 1892-1898-ig volt városunk polgármestere. Először a jelenlegi városházát adta át 1893-ban, majd két gyógyszertárat is sikerült megnyitni Susánban és Tabánban. 1893-ban már az 50 ágyas szeretetház is megnyílt, 1893-ban megépült a Szentest és Hódmezővásárhelyt összekötő vasútvonal, szintén 1893-ban kiépült a telefonhálózat, utakat köveztek ki, valamint felépült a Nyári Színkör is. Baksa Lajos polgármester nagy szociális érzékenységgel bírt, ezért nem volt rest honi és külhoni tanulmányutakra elmenni. Polgármesterségének két tragédiája volt: az első a Szántó Kovács János-féle agrárproletár-kubikus zendülés 1894-ben, valamint sikkasztással való  meggyanúsítása, melybe bele is bukott. Polgármesteri vezérgondolata az államnak a város iránt érdekeltté tételében öltött testet, mondván, ha nem települ le ipari cég a városba, akkor majd az állami építkezések fognak munkahelyeket teremteni.

A törvényhatósági jog egyúttal önálló járásbíróság felállítását is jelentette a városnak. A „törvényhatósági jogú városi” cím a fentebbi fejlesztésekben csúcsosodott ki és motorja volt mindezeknek, melyeket két szóval lehet leírni: fejlődés, polgárosodás. A polgárosodás motorja pedig a kereskedelem volt. A polgárosodás folyamán azonban voltak olyan társadalmi rétegek, amelyek nem tudták tartani a lépést életmódjukban és keresetükben. Az agrárproletárok és a kubikosok mind mélyszegénységben éltek, rossz egészségügyi körülmények közt, embertelen lakóhelyen. Nem csodálkozhatunk tehát Szántó Kovács János és társai felkelésén. Mindez állandó fenyegetést jelentett a mindenkori városvezetésre nézve. Életkörülményeik esetleges javítását nem önzetlen szeretetből, hanem inkább a tőlük való félelemtől vezérelve mozdították elő. Láthattuk, hogy főleg Juhász Mihály polgármester működése idején kezdett  Hódmezővásárhely „palotás várossá” válni. Szinte majdnem minden újkori műemlék-épületünk az ő „keze nyomát” viseli a fentebbi „lista” alapján.

Nos, ennyi küzdelmet, fáradtságot tekintve –úgy gondolom- megérdemelnének az ősök egy olyan napot az évben, amikor erről a cselekménysorról megemlékezünk, ünneplünk. Erre a legalkalmasabb május 16-a volna, amikor 1873-ban kihirdették  – Bajával együtt  – Hódmezővásárhely törvényhatósági jogú városi címét. Az év ezen napján minden vásárhelyi hálával gondolhat akkor élt elődeire, akik felvállalták a küzdelmet a város önállóságának elnyeréséért. Ezen helyi ünnepnap elmélyítheti bennünk városunk iránti ragaszkodásunkat, városunk múltja iránti érdeklődésünket. Reméljük, meghallják az arra illetékesek ezen óhajtást!
Pálinkó Máté
történész-levéltáros