Bányai Béla Dorozsmán

Bányai Béla Dorozsmán

Őrzöm a lángot –  mer’ mögígértem.

(egy kiállítás margójára)

Néha van úgy, hogy az embernek nincs elég köve! (különösen igaz ez egy alföldi gyerek életében, ahol igazi, és méltó követ alig találni, hiszen az ember szinte csak törmelékkel és szeméttel találkozik, ami szilárd,- azt meg ugyebár nem jóleső mosollyal dobjuk el a vízparton, hanem inkább megszabadulunk tőle valahogy.)

Persze az is előfordulhat, hogy „Nincs több hegy!” (Süsü, a Sárkány) – hiszen igen kevés a jólelkű, feladatra felkészülni vágyó és igyekvő Egyfejű. Egyúttal az is igaz, hogy minden kanyargó, friss levegőjű hegyi ösvényhez több órányi út vezet még autóval is, szóval elég nehéz magaslatot találni.

Ezért: ha mégis akad valami magasztos, akkor azt errefelé nagyon meg kell becsülni, nem szabad hagyni, hogy kopjon, fogyjon – folyamatosan. Vigyáznunk kell rá, meg kell védenünk.

S miért is ne vigyáznánk, ha közben még jól is esik az őrködés, s érezhető, hogy mi is magaslatra kerülhetünk, (pedig csak az őr szerepét kell játszanunk.)

Egy kiállításon jártunk.

Bányai Béla festőművész Dorozsmán a Petőfi Sándor Művelődési Házban mutatta be alkotásait. Régebbi képeiből is válogatott, de elsősorban erre a kiállításra szánt művekkel jelentkezett „Apám járta utakon” címmel.

És így is lett.

Valóban ott jártunk azokon az utakon, ahol szüleink, elődeink jártak, – (innen tudhattuk, hogy jó helyen vagyunk.) Valóban megtapasztalhattuk a táj, a reggel, a köd, a fény, a víz, a fa szépségét és szerepét, – s megérinthetett bennünket annak a bizonyossága, hogy egy háború, szegénység és nélkülözés mind kevés ok arra, hogy ne maradjunk emberek.

Így tudott nekünk minden megmaradni, s így tudott áldássá válni, amit apáink a szemünk láttára hoztak létre nekünk, – vagy legalábbis nem hagytak elveszni.

Ezen a kiállításon egyszerű eszközökkel, mondatokkal, témákkal szembesülhetünk a megdicsőüléssel.

Jó itt lenni.    Jó, de nehéz feladat.      A tűz hamar kialudhat, ezért őrizni kell.

Manapság divat mindent készen megvenni. De amiket pénzért megveszünk, azokat nem mi teremtettük, ezért sohasem lesz a mienk. A mienk csak az, amit létrehoztunk , amiért megdolgoztunk.

Észre kell venni a feladatot, s meg kell tenni… amit kell. Mindenkinek mást, de alkotni kell!

Ültess egy fát, vagy vigyázz az unokádra, – de csinálj valamit, őrizd a lángot!

Erről szólnak ezek a képek. S mert ilyenek, nagyon aktuálisak. Nem csak festmény. Feladat. De…         Ha nem a vászon előtt van a feladat, az is meg kell csinálni becsülettel.

Ezt a mi kis szakrális otthonunkat meg kell mutatni másoknak is.

Elődeink a semmiből, ellenszélben teremtették ezt a tájat, ezt az otthont. Nekünk „csak” meg kellene őrizni!

Szégyen lenne, ha nem sikerülne.

Ezért többszörösen fontos, az itteni „nagy sömmit” másoknak is bemutatni, – a szövetségben bizonyságot tenni.

A mártélyi ifjúsági képzőművész tábor erre nagyon jó példa.

Az itteni sár, szúnyogok, a távolságok és az útvesztők a különös formavilágukkal már bebizonyították, hogy ennél többek.

Az is igaz, hogy az ember gyenge, sőt időnként gyarló, vagy egyszerűen sikertelen. De a feladat akkor is ott áll előtte, ha egyedül van: őrizni kell a lángot. Talán ilyenkor még fontosabb.

Eddig csak föstményekről, föstő táborról beszéltünk. Béla azonban tanár és asztalos is.

A kiállításon egyetlen keret sincs, ami „gyári”. Itt is édesapja útját járja. Elkészíti, ami fából elkészíthető. Ezt akkor érthetjük meg igazán, amikor belegondolunk, hogy József – ács volt. Nem bányász, nem tanár, nem kereskedő.    Ács!     A fa már eleve a természet koronája, az ács meg hasznossá teszi. Tisztelettel és hozzáértéssel éppen csak annyira alakítja át, amennyire kell. Idővel pedig, ha az alkotás eltörik, tönkremegy, utolsó szolgálatként még meleget ad beteljesítve sorsát.

Az „Apám járta utakon” ezt is jelenti.

A tanítónk, a mesterünk, a barátunk, a társunk mind-mind az Apánk és az Anyánk – még az ellenségünk is az.

Béla ezt az igazságot fedezte föl, s nem hagyta, hogy a mártélyi láng kialudjon, s szolgálta, fejlesztette az elődök tiszteletével, s a jószándékú emberek felkutatásával, barátsággal 17 éven át, mint táborvezető.

Az egykori ifjúsági képzőművészeti tábor ma már minden generációt befogad.

A régiek is visszajárnak, mert jó itt lenni. Szép a táj, de a semmiből, csak úgy magunktól is teremthetünk valamit. – S a szakmai alázat, az emberi tisztaság, a tisztelet, … szóval ez mind-mind megőrzendő.

Ekkor járunk igazán apáink útján. Nagy felelősség ez. Szembesülni a lehetőségeinkkel, képességeinkkel, s kihozni a lehető legtöbbet. Erről szól a kiállítás.

A fényt a sötétben várni kell, ha eljön: köszönteni, ha életet ad: áldani.

 

„Néma függönyök mögül

csak azt nézem:

 

A szemhéjon a ráncokat

 

És közben ezer gondolat úgy elszáll,

mint az a néhány szó,

amit váltasz velem,

vagy mint ott,-

az a talán egyetlen almafavirág

hajnali ködtől

Isten kertjei alatt.”

 

 

Nagy sikerű kiállítás megnyitója volt a hódmezővásárhelyi festőművésznek. Interjú a Vásárhelyi Valóság következő számában…